Előzmények

Húgom hozzámköltözése az újdonság, erejével hatott rám decemberben, na meg egy kicsit sokkolt is. Én az elején egy kicsit óckodtam tőle, mert egyedül akartam lenni, miután Dani novemberben visszaköltözött Vörösvárra, de Kata mihamarabb szeretett volna saját lakrészt, így már decemberben áldásomat adtam hozzá, hogy akkor költözzön hozzám.

A fúzióból mindketten sokat profitálhattunk. Ő nem fizet irreálisan magas albérleti árat (kicsit talán félre is tud tenni), illetve én meg nem vagyok egyedül ebben a nehéz időszakban. Az összeköltözés után, nem sokkal szóba jött a kutya kérdése. Gyerekkorunkban volt egy angol agarunk, s ő volt a mindenünk. Kata  Dzsefivel tanult meg járni, én meg Dzsefivel tudtam róni a templomköröket, megadva magamnak a sajátidőt és a feszültségek levezetésének lehetőségét. Kikapcsolt minket, s azt imádtuk benne, hogy saját személyisége van. Tudott röhögni rajtunk pl. amikor megette a cukrot, tudott makacskodni és úgy amblokk mindent tudott amit a körülöttünk élő felnőttek nem.

Szóval beszéltünk a kutya kérdésköréről, s én magam is jó lehetőségnek tartottam, mert a gyászfolyamatom kellős közepén rájöttem, hogy szükségem van valamire ami örömet tud adni, okozni. (Ehhez a felismeréshez kiváló forrás volt a következő cikk: https://gumiszoba.com/2017/01/23/a-banat-ideje/) Dani elvesztését nem akartam egy új kapcsolattal feledtetni. Sokan az ilyesfajta öngyógyítás, túlélési stratégia felé fordulnak. Nem hibáztatom őket, anno egyetemista koromban én is éltem ezzel az eszközzel. Egy új kapcsolat sokmindent feledtetni tud, s olyan endorfinokat tud felszabadítani, amely teljesen más tudatállapotba helyezi az embert. Én viszont nem akartam ezt! Egyrészt mert nyár óta nem vagyok magammal és a férfiakkal túl jóba, másrészt tényleg szerettem volna mindezt a gyászfolyamatot megélni, ha már van segítségem hozzá Veronika személyében. Na persze a segítséget nem úgy kell érteni, hogy konkrétan segít, hanem kísér ezen az úton a heti beszélgetéseink során. Kísér, támogat és jelenleg ad egyfajta biztos pontot az életembe.

Szóval kérdés volt, hogy vajon a gyászfolyamatomban mi tudna segíteni, milyen örömforrást tudnék keríteni. Mindig nem utazgathatok, annyira gazdag nem vagyok és különben is most jöttem haza Varsóból, amely egy csodás út volt. :-) A kutya tökéletes terápiás lehetőségnek tűnt, csak hát felelősséggel jár és Katával nem voltunk biztosak abban, hogy beilleszthető-e egy kutya a napirendünkbe.

Lehetőség Bársony Marci személyében

Január végén jött velem szembe a facebookon a Futrinka Egyesület hirdetése, miszerint Bársony Marcinak 3 hétre ideiglenes befogadóra lenne szüksége, mert a jelenlegi id. gazdi családjában betegség miatt nem tudják tovább vállalni. Azt írták még róla, hogy ő egy 8 éves vizsla úr aki hamarosan Németországba utazik végleges gazdájához. Nos, ennél jobb lehetőség sem kellett volna! Úgy tűnik, hogy az univerzum vagy a Jóisten mindig gondoskodik rólam. Szóval rögtön írtam egy e-mailt az egyesületnek, s pár nap múlva fel is hívtak, hogy puhatolózzanak az életkörülményeinkről. Ez már a tengerimalacaink örökbefogadása miatt nem ért váratlanul. Mónival szimpatikusak voltunk egymásnak, már-már arról beszéltünk, hogy akkor mikor hozhatják át hozzánk Marcit, amikor is Móni szólt, hogy valami gond van Marcival, mert megy a hasa és nincs jól. A következő telefonhívás meg az volt, hogy Marcit megkellett műteni, mert lépdaganatot diagosztizáltak nála. Móni egyből rákérdezett, hogy akkor most mi legyen, ettől függetlenül tudjuk-e fogadni Marcit. Én meg mondtam neki egyből, hogy átgondoljuk, mert én a rákkal annyira nem vagyok jóban. Azt nem mondtam neki, hogy nagyit csupán 3 évvel ezelőtt vitte el ez a mocsok, s a feldolgozásának és ennek a lezárásának még mindig nem jutottam a végére. Pedig Verával sokat dolgoztunk rajta, de még érezhető volt, hogy valami hiányzik ahhoz, hogy elengedhetővé válljon. Valami, ami végleg a múlttá teheti, s ami által együtt tudnék a történtekkel élni. 

Ok, jöjjön

Kata is húzta a száját, na meg azért sajnálta is. De ő az az ember, aki még a legelesettebbeket is felkarolja és segít mindenkin, ott ahol tud. Nem hiába nővér! (az, hogy ez a családi vonás, honnan ered, annak még nem sikerült a végére járnom) Számomra Karácsonykor már az is meglepő volt, hogy amikor karácsonyfát válogattunk, akkor a legnyomorultabbul kinéző, ferde, girbe-gurba kinézetű karácsonyfára akart rábeszélni. Én mindig a tökéletesre vágyok (ami szép, sudár és formás), de láttam rajta, hogy neki fontos, hogy olyat válasszunk, aminek valami baja van, amelyiket biztos nem viszi haza senki a kinézete miatt. Nos, engedtem neki, hát jó, akkor legyen egy kis csenevész, girbe-gurba kicsi karácsonyfánk! Kikötöttem, hogy akkor ő fogja hazahozni ezt a kis nyomi fát, ha már annyira szerette volna. (persze mindezt vicccesen mondtam neki) Ő meg visszavágott, hogy Nyimi ( elnevezte rögtön a fát) úgy is csak vele menne haza. :-) Hazafelé Nyimivel -mint új családtaggal- mentünk el kínaizni, mert farkas éhesek voltunk. Nyimi mivel olyan pici volt, ezért Kata mellett foglalt helyet, s közben jól megbeszélte vele, hogy mi fog most történni vele. Ha már kivágták, akkor hazavisszük, feldíszitjük, persze csak az ő hozzájárulásával, s együtt fogjuk a Karácsonyt megünnepelni.

Miközben eszembe jutott Nyimi, azon is morfondíroztam, hogy vajon mi a szándéka a fentieknek ezzel az egésszel. És ellenkeztem magamban, hogy nem, nem szeretnék még valakit elveszíteni aki rákos. Jelen esetben Marcit. Éreztem, hogy ha most igent mondunk, akkor  biztos, hogy egy újabb koloncot veszek a nyakamba, s vajon szükségem van-e erre? Most van-e ennek az ideje? Arról volt szó, hogy Marci lesz az én terápiás kutyám, s nem fordítva. A dilemmáim egy részét persze elmondtam Móninak, aki azzal próbált vigasztalni, hogy hát nem egy kutyájuk gyógyult ki a rákból, s többen most is rójják a köröket gazdiaikkal. 

Meggyőzött! Ok, jöjjön Marci, végül is nem minden rákos betegnek kell meghallnia. Előttem ez a példa van, miért ne élhetné túl mindezt Marci? Hiszen a rákot oly sokan túlélik, csak én még ilyennel nem találkoztam. Lehet, hogy Marci lesz az aki az életemben megmutatja, hogy ebben a betegségben nem csak meglehet halni, hanem fel is lehet épülni?

Marci érkezése és előélete

Marcit egy szombati napon hozta át hozzánk Péter, addigi ideiglenes gazdája, akikhez decemberbe került, s most a gyerek betegsége miatt kell megválniuk tőle. Marci fülét, farkát behúzva, aktívan izgett-mozgott és húzta Pétert. Én átvettem tőle Marcit, hogy kitudja venni a kocsiból azt a sokmindent amit hozott magával Marcinak. Etetőtál, táp, lefőzött csirkefarhát, szőnyeg, pokróc, gallér, fekvős türülköző és egy plüssviziló. Miután mindenki felért, Marcit elengedtem a lakásban, hogy körbenézhessen. Mivel az én szobámba gondoltam a fekhelyét, ezért ott is ültünk le Péterrel egy kicsit beszélgetni, s közben félszemmel néztem Marcit, hogy na vajon melyik az a hely, ami tetszhet neki. Úgy voltunk vele Katával, hogy válassza ki ő, s akkor majd ott rendezzük be a kis kuckát. (persze titkon reméltem, hogy az én szobámat választja) 

A beszélgetés során Péter átadta Marcihoz a pontos használati utasítást, illetve elmesélte az addig történteket. Később Mónival és Péterrel beszélgetve tárult fel előttünk Marci élettörténete. Marci szeptemberben került az egyesület látóterébe. Egy vidéki településről kereste meg az egyesületet egy család, hogy meghalt Marci gazdája (idősebb úr), és hogy a családtagok nem akarnak róla gondoskodni, de szeretnének neki valami elhelyezést találni. Marci addig kertesházban élt, s talán volt is mellette egy másik kutya. Az egyesület bevállalta őt, s elkezdték a procedúrát rajta, amit minden kutyánál szoktak. Orvosi vizsgálat, ideiglenes gazdi keresés. Péterékhez decemberbe került, s még talán abban a hónapban átesett a kimiskárláson. Akkor is rendben voltak a leletei. Aztán január elején elkezdett rosszul lenni, s január végén derült fény a daganatra. Idő közben az is kiderült, hogy Marci vélhetőleg pont azért került át hozzánk, mert Péter felesége anno elveszített gyerekkorában (?) a kedvenc kutyájukat, ami a mai napig fájó számára, s nem akarta újra átélni ezt a veszteséget. 

Marci működése az első héten

Marci Péter távozása után kb. 1 óráig kereste a helyét, illetve nézte az ajtónkat, hogy na akkor most mi lesz. Mi meg beszéltünk neki az új felállásról, hogy most velünk fog lakni egy ideig. Szerintünk pontosan megértette és nyugodt, higgadt maradt. 2 nap után úgy járkált a lakásban, mintha mindig is velünk élt volna. Igyekeztünk minden nap a napi háromszori lejárást biztosítani számára. Hétvégén igyekeztünk az étkezési szokásait is feltárni, de Péter instrukciói valósak voltak. A sajton, kekszen és a csirkefarháton kívül nem nagyon evett meg mást. A bűzös kutyatápot egyenesen elutasította. Amikor az orra alá tettük, akkor bebaktatott a szobába, hogy "na aztán ezzel meg hagyjatok békén, vigyétek az orrom alól! Szagolgassátok ti!"-mondhatta magában.

Hozzánk kerülése után kiderült, hogy a házikosztot jobban szereti, mint ezeket a műanyag kajákat. 3 nap után tényleg bebizonyosodott róla, hogy finnyás egy kutya, nem lesz vele könnyű, na meg bennem az is felvetődött, hogy lehet, hogy a betegsége miatt olyan finnyás, hányingere van, s nem mindig tud enni, s nem is mindent. Ez ismerős volt számomra.  Persze a házi kosztból sem evett meg mindent. Mindenesetre a pörköltet, rizst, olykor a főzeléket, csirkefarhátat, tojásrántottát megette. 

Marci az elején a varratait  nyalogatta, de ennek ellenére nem volt nehéz vele megértetni, ha nyalogatja magát, akkor megkapja a gallért, ami nekünk és neki is egy kínszenvedés. Főleg egy ilyen pici lakásban, ahol mindenhová beakad. Ezért napközben ha lehetett akkor felügyeltük rá és rászóltunk (illetve Kata olykor lefújta neki fertőtlenítővel, ami nem csíphette őt, de szabályosan megsértődött rajta Marci), de este ráadtuk a gallért és mivel nem lehetett mellette aludni, ezért volt egy időszak, amíg kint aludt az előtérbe. 

Gyógyszerekből volt vagy ötféle, amit szednie kellett. Igyekeztünk mindent beadni neki lábadozásához. Sajnos csak a toroklenyomós módszer maradt, mert hiába öröltem bele mondjuk a milánóiba, kiszagolta a kis csintalan. Mindig jó kutya volt, a kalodába önként jött, (két lábam közé beszorítottam az első két lábánál) majd várta, hogy szétnyissam a száját és hátratoljam neki a gyógyszereit. Persze az inger azt diktálta neki, hogy a nyelvével előre dolgozza a sok bogyót, de előbb-utóbb rutinossá váltam benne. Jó hátra majd szájat becsukni és megvárni amíg nyel. 

Kilátások

A varratok kiszedése miatt Mónival a következő hétvégén elvittük Marcit Balázshoz  (onkológus állatorvos, aki maga is egy túlélő), illetve hogy átbeszéljük a terápiáját. Útközben jelezte, hogy a németek a betegsége ellenére is várják Marcit, hogy látom, miként fogja elviselni az újabb váltást? Mondtam neki, hogy menjen szerintem, mi igyekszünk nem kötődni hozzá, s szerintem tudunk még egy ideig így közeledni hozzá, s akkor felkészítjük őt az utazásra. Balázs kicsit megváratott minket, ezt Marci is nehezen bírta, cuki módon hangot is adott ennek. :-) Varrat kiszedését jól bírta, s ha már ott volt, akkor Balázs meg is ultrahangozta. A látvány számára is lesúlytó volt. Marci mája tele volt áttéttel. Kérdezte is, hogy minek ébresztették fel ahol műtötték, mert ezt látniuk kellett volna. Móni is lesúlytva érezte magát, mondta, hogy igazából neki csak azt jelezték, hogy azt látták bent, miután kiszedték a lépét, hogy a nyirokmirigyek megvannak mögötte duzzadva. Én próbáltam erős maradni, igazából valahol erre felvoltam készülve, engem valahogy ez a hír nem ütött meg. Talán annyira még nem is ragaszkodtam hozzá. Balázs elmondta, hogy bármikor összeeshet, összeomolhat a szervezete, tehát utazásról szó sem lehet. Kaptunk immunerősítő cseppeket tőle, illetve rengeteg jó tanácsot, (Qakun víz terápia) majd elindultunk hazafelé. Móni elsírta magát a kocsiban, kicsit meglepett ezzel, de értettem, hiszen ő régebb óta ismeri Marcit. Életét és vérét a kutyáiért. Na meg mindenki máshogy fejezi ki az érzéseit. Kicsit irigykedtem, ő legalább tud sírni most. Én nem, én erős maradok...... 

Hazafelé Móni kért, hogy gondoljuk át, hogy így tud-e maradni Maci nálunk, bírni fogjuk-e. Nekem már akkor nem nagyon volt kérdéses a válasz, de azért úgy voltam vele, hogy egyeztetek Katával, hiszen nem csak nekem, hanem neki is végig kell néznie leépülését. S mondjuk ki, hogy szörnyen nehéz, már az a bizonytalanság is megviseli az embert, hogy ha pl. nem eszik meg valamit. Mit adjunk neki? Mit eszik meg? Most akkor mi lesz? Egész nap nem eszik semmit? Nekem már volt ebben némi rutinom nagyi által, tehát tudtam, hogy ez a betegség ilyen, s ha nem kíván semmit, akkor nem kíván! Nincs mit tenni, el kell fogadni. Katát a nem evés körüli bizonytalanság (miért nem eszik?) azért ahogy láttam jobban megviselte. Ő azért hosszú perceken keresztül próbált Marciba beleimátkozni valamit, sokszor sikertelenül. S láttam a cívódását, mintha csak magamat láttam volna három évvel ezelőtt. 

Katának elmondtam hazaérve, hogy mi a helyzet, s hogy a szervezete bármikor feladhatja a küzdelmet. Elmondtam Balázs javaslatait is. Qakun víz, vörös hús, cseppek. Csak arra emlékszem, hogy egész délután csönd volt a lakásban, azt hiszem mindketten emésztgettük a hírt, aztán később nyilván arra jutottunk mindketten, hogy jöjjön aminek jönnie kell. Próbálkozunk a cseppel, vízzel és a vadhússal, aztán majd csak lesz valahogy. 

Együtt

Másnap lementünk mosni hármasban a Bubbels-be, s miközben vártuk, hogy lejárjon a mosógép elmentünk sétálni. Marci nagyon élvezte az új környéket, szagolt ezerrel mindent. Verőfényesen sütött a nap, s mivel kezdtem unni, hogy húz minket állandóan, s Z alakban szaglászik, ami olykor azt eredményezte, hogy megbotlottunk benne, ezért úgy voltunk vele, hogy próbáljuk őt elengedni, hiszen úgy is az utóbbi időben az árnyékunkká vált. Na meg a kutyafuttatóban, ha elengedtem őt, s ha hívtam, akkor visszajött. Na meg mi történhet vele? Mi van ha elszalad és egy autó elüti? Őszintén szólva megfordult a fejembe hogy talán könnyebb lesz neki, mert nem szenved, s könnyű halála lesz. Nem szép gondolatok, de nem titkolom. Kockáztassunk? De miért futna el? Okos kutya s hittem benne, hogy olyan biztonságot tudtunk nyújtani neki az elmúlt 1-1,5 hétben, ami számára fontos, tehát nem fog lelécelni. Nos bejött. Előttünk baktatott, néha visszanézett, hogy megvagyunk-e, de sosem ment ki a halló- és látóterünkből. Élvezte a szabadságot. Mi annál inkább. Örültünk neki, hogy a feltétlen bizalomunk diadalmaskodott a biztonság felett, s annak is örültünk, hogy megadhatjuk neki azt a szabadságot amelyben akár ő is irányíthatna. de nem tette, mert olyannyira egymásra voltunk már akkor hangolódva, hogy egyszerűen az a láthatatlan póráz egyben tartott minket. 

Az elkövetkező két hétben Marci kétszer esett el, utána egyszer sem, csak halála hajnalán. Egyszer a főtérről baktattunk haza, s kicsit jobban eltávolodott tőlem, mint szokott, s úgy kellett visszahívni. Levágott egy nagy sprintet én meg széttárt karokkal vártam őt, majd jól megsimogattam. A főútra kiérve azért ráadtam a pórázt mivel a dudákban nem bízok, na meg a "járda szélén megállok fegyelem", nem volt tökéletes. Mikor léptünk volna fel a járdapatkára a Hídfő utcánál, akkor egyszer csak hátracsapódott. Egyszerűen a hátára zuhant, égnek eresztette mind a négy lábát. Próbált szegénykém többször lendületből felállni, de csak többszöri próbálkozásra ment. Mondanom sem kell, hogy mindez őrült gyorsan történt. Időm sem volt feleszmélnem, mire sikerült, addigra ő is valahogy talpra állt. Nagyon megijedtem. Ő is csak pillogott, leült, én mellé guggoltam és simogattam s közben persze beszéltem hozzá. Remegő hangon mondtam neki, hogy akkor most pihenünk, hogy hazatudjunk érni. (Átfutott az agyamon, hogy nem fogom elbírni, ha felkell elemlni, s már azon gondolkoztam, hogy ezt hogyan fogjuk kivitelezni.) Kis szusszanás után fizikailag teljesen jól volt, így szerencsésen hazaértünk. Ezután az eset után kifejezetten figyeltem arra, hogy ne vágtasson sokat, ha nem muszáj. Másodszorra hugonál esett el, amikor levitte, s nagyvécézés közben dobott egy hátast. Természetesen ő is nagyon megijedt.

Marcival sétálni amúgy csodás volt, halála előtti hét közepéig aktívan róttuk a köröket a panelok között. Sétálás közben régi gyerekkori emlékek elevenedtek meg bennem, jó volt, hogy újra van egy kutyám, akivel lemegyek sétálni, s akivel együtt jelölhetjük ki az aznapi utat. Sokszor megbámultak minket, ez talán betudható volt a belőlünk áradó harmóniának :-D, illetve Marci különös vékonyságának. Vékonyságát ( ha csúnyán akarnám mondani, akkor a gebeségét) amikor csípős napok voltak, akkor ráadtam a pufikabátját, s akkor jól leplezte betegségét. Kedvenc sétálóhelye a polgármesteri hivatal melletti kis utca volt, mert ott a polgármesteri lábazatának felülete kicsit rücskös volt, s ott jól megtudta vakarni saját maga a sejhaját. A járókelők persze röhögtek rajtunk, hogy Marci a sejhaját, föl-le, föl-le járatja  a polgármesteri házfalán. Marci hozzánkkerülése óta dörgölőzött, valamiért mindig nagyon viszketett neki a teste, de különösen azt élvezte, ha a sejhaját vakargatjuk, szerintem az volt neki a G pontja. Sokszor annyira jól esett neki 1-1 vakarási alkalom, hogy ha pl. guggoltunk, akkor beleült az ölünkbe. Kutyásoknak azt hiszem az élvezet  fokáról mindez mindent elárul.

Egy ideig hagytam, hogy a gyerekek simogassák, de egy idő után viszont láttam rajta, hogy ingerült, türelmetlen uh. inkább mondtam, hogy nem simizhető, mert beteg és érzékeny. Kutyákkal nem nagyon akart játszani, kicsit félt is a nagyobbaktól, na meg gondolom védtelennek érezte magát, uh., ha lehetett akkor kerülte őket. Volt egy fiatal boxer aki csak a szóbol értett, úgyhogy őt jól megmorogta, meg egyszer-kétszer ráüvöltött. az meg jól elfutott.

Terápia

Marcival azt hiszem a majd 2 hónap alatt kölcsönös támaszt tudtunk egymásnak nyújtani. Tőlünk megkaphatta azt a szeretetet, amit talán fénykorában megkapott még a gazdájánál, tökéletesen beilleszkedett közénk és otthon érezhette magát. Kisírhatta magát az ölemben, amikor rosszúl volt vagy amikor ő maga is érezte vagy próbálta közölni, hogy "célba érkeztem, hát miért pont most akar elragadni engem a halál?" Marci úgy hiszem, hogy tökéletesen tudta, hogy mi történik vele. Hogy az ereje a közérzete nem az igazi, s szerintem ő maga is gyászolta magát vagy talán az eredeti gazdáját. Csendben, halkan, szelíden és méltóságteljesen. Sokszor felugrott a konyhába az ölembe, miközben én ültem feltett lábbal a radiátornál. Hagytam őt, jött és bújt hozzám, olykor mélyen a szemebe nézett, majd elkezdte dörgölni a fejét az ölembe. Volt, hogy szemből ugrott fel az ölembe és a két első lábával két oldalról szinte átölelt. Pl. a Bubbels-ben, ahol majd 10 percig ölelt én meg simogattam, s valahol mélyen átéreztem azt a fájdalmat, kétséget, dühöt amit érezhetett, s közben azon gondolkoztam, hogy vajon most szédül-e, búcsúzkodik tőlem vagy mi járhat a fejében. Gondoltam is, ha látja az üzemeltető a kamerával, akkor tuti, hogy elbőgi magát.

Ezek az ölelések sokszor eszembe juttatták nagyit, aki utolsó pár hónapjában sokszor rám hajtotta fejét -pl az ágyban ülve egy hányás után-, én meg csak némán, kukán ülve, tartottam magam arra koncentrálva nehogy elbőgjem magam. Ő, aki olyan erős volt, mindig tartotta tőlem a távolságot, kevésszer lehetett őt megölelni, megszeretgetni, s csak távolról. Szeretetét úgy éreztette, hogy törődött velem, hogy rengeteg mindenre megtanított, hogy figyelmet kaptam tőle. Talán ha olykor közel engedett volna magához, akkor ő is elbőgi magát vagy egyszerűen csak megengedte volna magának, hogy érezzen ami talán túlságosan intim lett volna. Nos ez a halála közeledtével megfordult. Már nem tudott, akart erős lenni, s átengedte sokszor magát az intimitás zónájába.  

Marcival nagyi betegségének újraélését játszottuk valahol újra,- s amit anno nem tettem meg, azt most igen- persze a fájdalmam nem lehetett akkora mint anno, de Marcit nem csak tartottam magamon, hanem simogattam, sokszor beszéltem hozzá, s csak hagytam hogy az érzések elragadjanak, s ha kellett akkor sírjak. Azt hogy éppen kit sirattam nem mindig tudtam, de egy-egy sírással kiadtam magamból azt a zsigeri fájdalmat, ami Nagyi, Dani elvesztésével járt és Marci elvesztésével fog járni. 

Dani távollétét a mindennapokban Marcival kompenzáltam. Különösen jó volt így, hogy nem kellett egyedül ücsörögnöm a lakásba. Kerestük egymás társaságát, ott volt egy hús-vér Marci mellettem, akihez ha kellett hozzá lehetett bújni vagy éppen lehetett neki sírni. Beengedtem az ágyamba egy idő után, jó volt, hogy ott van mellettem, még akkor is ha egy idő után tudtam, hogy a halállal hálok egy ágyban. Együtt feküdtünk le (arra különösen ügyelt Marci, hogy amíg én nem helyzkedtem el, addig ő nem jött fel) és reggel együtt keltünk. Volt hogy reggel arra ébredtem, hogy felülve néz engem. Volt idő, hogy legszívesebben bevittem volna az irodába, hogy mindenki megismerhesse őt, őt aki most mellettem van. Kollégáknak sokat meséltem róla, na meg hát a facebook bejegyzéseim mindent elárultak rólunk. Ha nem lett volna beteg, akkor irodakutyának tökéletes lett volna, mert mindenkinek engedte volna a simit, ami pedig csak jó hatással lehet az emberekre, jelen esetben a kollégáimra. Az irodakutya azért is jól jött volna, mert kissé frusztráltak vagyunk olykor, s jól megsimogathattuk volna 1-1 kellemetlen hír után Marcust. Eddig csak az iroda falára kifüggesztett Éhezők viadalának jelmondata " Boldog viadalt, s sose hagyjon el benneteket a remény" -amely tökéletesen jó jellemzi munkánkat- tartotta bennünk a reményt, illetve a közös kikapcsolódások és nagy nevetések voltak azok amely a pszichés állapotunkat igyekezett karban tartani. Szóval pluszban egy kutya, igazán jól jött volna, de nem akartam Marcit kitenni az utazásnak miután kétszer a hátára esett. 

Az út vége felé

Ahogy haladtunk előre az idővel, s Marcin látszódott, hogy nem fogja sokáig húzni, megfogalmazódott bennem, hogy ha odajutnánk, hogy el kell altatni, akkor nem szeretném őt állatorvoshoz (kórházba) vinni csak azért, hogy elaltassák. Mónival beszéltem is emiatt, mondta, hogy ok, valahogy megpróbálják majd megoldani.

Én magam most elég határozott voltam. Anno nagyi halálakor megfogadtam, hogy máskor hogy ha egy haldoklót kell végigkísérnem az úton, akkor inkább  magunkra zárom a szobánk ajtaját, s a kulcsot jó messzire eldobom. Mert maga a tudat tébolyító, hogy nem tudsz már neki segíteni. Ilyenkor az ember minden kis szalmaszálba belekapaszkodik, hogy segítsen a másikon, s talán azért is, hogy húzza az időt. Nagyinál a vérátömleszésbe kapaszkodtunk. Jaj hát hátha a vérátömlesztés segít még egy picit az életminőségét egy kicsit jobbá tenni, próbáljuk meg. De mindezzel csak az időt akarod te magad húzni, hogy minél később menjen el. Neki anno csak arra lett volna szüksége, hogy alhasson, kimenjen a mellékhelységre ha tud és ha szomjas akkor igyon, na meg persze hogy mellette legyenek a családtagjai.

Éreztem, hogy talán ezzel tehetem magamban jóvá azt, hogy nagyit anno nem tudtam hazavinni az utolsó napokban, hanem a kórházban halt meg végül. Nekem és azt hiszem neki is fontos lett volna, hogy otthon, a saját ágyában, a saját párnái között halhasson meg. Sajnos bekerültünk a kórházba és nem családtagként (fogadott unoka) nem mondhattam azt, hogy akkor most menjünk haza. 

Szóval mondtam Móninak, hogy nekem mindegy mennyibe kerül, csak ne kelljen a környezetéből csak emiatt kimozdítani. Ne kelljen stresszelnie, "hogy te jó ég hova visztek, mi fog velem történni."  Hagyj menjen át az örök vadszmezőkre itt a szobánkban, úgy, hogy mindannyian körülötte vagyunk. 

Marci állapota március elejétől  folyamatosan romlott. Balázshoz az állatorvoshoz már én magam nem láttam értelmét menni, de miután Móni beszélt Balázzsal, -hogy mennyire agresszív betegsége van- már ő sem erősködött. Fájdalomcsillapítót azért kértem neki, mert bár nem nagyon lehetett észrevenni, érzékelni, hogy van-e fájdalma, de mivel olykor kicsit hangosabban szuszogott, ezért gondoltam, hogy nem árt. Marci sokat aludt és alig lehetett valami élelmet belenyomni. Katával tényleg mindent megpróbáltunk. Vadhús, csirkehús, főtt étel, rántotta, sajt, tej, keksz és még sorolhatnám. Sokszor Marci csak kézből volt hajlandó enni, így a csontokról leszedegettük a husit és úgy eszegette meg, de abból sem minden falatot. Fogalmunk sem volt, hogy mitől más egy-egy falat. Ránézésre ugyan olyanok voltak. A tej adása mindig is dilemma volt, Móni sokszor mondta, hogy ne adjunk neki. Nos, én úgy voltam vele, hogy a Marciban élő szörnnyel sajnos már nem tudunk mit kezdeni, így azt egye-igya ami neki jól esik. Nagyinál is ez volt a tapasztalatom. Olykor nagyon kívánta a tejet, sőt minden reggel a kiflijéhez azt itta. Hogy is mondhatná az ember a másiknak, hogy ezt ne idd, mert ártalmas lehet rád nézve. Egy végstádiumos betegnél van-e értelme erről beszélni, hogy mi rá nézve ártalmas? Nagyinál is tiszteletben tartottam, hogy azt egye-igya amit kíván, hiszen nála jobban senki nem tudhatta, hogy mi az amit kíván a teste és a lelke. A hideg tej szerintem ebben az állapotban kifejezetten nyugtatja az ember gyomrát, s talán a savat is leköti egy picit. 

Miután Marci alig evett, tudtam, hogy ezt a szervezete túl sokáig nem fogja bírni. Próbáltunk ugyan belenyomni híg orvosi tápot, de nem szívesen ette vagy nyelte le. Nagyon ritkán talán 3-4-szer hányt be a szobámba, amikor nem ért ki az előszobába. A sétaidő is folyamatosan csökkent, láttuk rajta, hogy nem kívánja, illetve ő maga is gyorsan visszasprintelt a lépcsőház ajtajához. Az utolsó héten már kifejezetten nehezen jött le, így jeleztük Móninak, hogy kikéne tűznünk az altatási időpontot, kezdjék el megszervezni. Mi magunk is rettenetesen nehezen döntöttük el, hogy melyik napon legyen, így kicsit vakmerő módon nekifutottunk még a hétvégének, s a következő hét hétfőjét jelöltük ki. 

Szóval nekivágtunk a hétvégének úgy, hogy nekem egyesületi csapatépítésem volt szombat, vasárnap, s Kata maradt vele itthon. Persze Katával szombat este kontaktáltam, hogy minden rendben van-e. Nagyjából rendben voltak, Marci letudott menni, evett is tán valamennyit. Vasárnap arra értem haza, hogy mivel Marci behányt az ágyamba, ezért a földön dekkolt összegörnyedve. Persze átsuhant a fejemen, hogy jajj már pénteken elkellett volna szegényt altatni, nem gondoltam, hogy ennnyire rohamosan rosszabbodik az állapota. Rájöttem, hogy ezt az ember soha nem tudhatja egy haldoklónál. Gondolkodtam, hogy vajon tényleg ennyire gonoszok vagyunk, hogy hagyjuk így szenvedni vagy legalább is engedjük őt keresztülmenni azon az úton amely a halál kapujához vezet. Az emberiség jelenlegi nagy dilemmája az eutanázia. Érdekes, hogy az állatoknál ez mennyire nem kérdés.

Utolsó este

Szóval Marci nem volt jól. Délután ment a hasa, és a hangulata is szar volt. Délután ráírtam Péterre (előző ideiglelenes gazdira), hogy Marcit elaltatását holnapra tervezzük, ha gondolja itthon leszünk este ugorjon át hozzá. Péter azonnal jött. Egyedül hagytuk őket a szobában, hogy eltudjanak egymától búcsúzni. Katával a konyhában csöndben ücsörögtünk, én próbáltam megélni a helyzet fájdalmas nyugalmát. Péter miután végzett még váltottunk vele pár szót aztán elment.

Este Marci folyamatosan mocorgott a földön. Kereste a pozitúrát hogy kényelmes számára. Gondolom már minden csontja nyomta őt, így felengedtem az ágyra.  Mégis csak egy picit puhább, mint a földön a pléd. Aztán lefekvéshez készülődtem, s amikor próbáltam lehívni az ágyról, láttam rajta, hogy már nem szívesen mozdul meg. Nézett rám a nagy szemeivel, hogy hagyjam mán békén. Így én a földön aludtam, felettem Marci. Nem volt jól. Szuszogott, aztán három óra felé elkezdett öklendezni felettem. Még jó, hogy ott volt a tálja, mert így csak a szája elé kellett tenni. Sikerült neki epét hánynia. Reméltem, hogy ezután kicsit megnyukszik a gyomra, próbáltam visszaaludni, úgy tűnt neki is jobb. Közben azért elkezdtem hivogatni Mónit, na meg az állatorvosi rendelőket. Elfogott a tehetetlensg, s segítséget akartam kérni. Nem ment.

Aztán fél 4 felé Marci hírtelen elindult a bejárati ajtó felé. Nem először mentem volna le pizsiben, de már hajnalodott, így gondoltam a fürdőlepedőmet magamra kapom, de Marci már nagyon indult volna, húzta is maga után a csíkot. Közben mivel Kata már tréningben volt, így akkor ő indult el vele, én meg még gyorsan feltakarítottam az előszobát, aztán uzsgyi utánnuk. 

Nem voltak a hátsó ketben, a ház oldalában találtam rájuk. Marci a földön, Kata felette, próbálta őt bíztatni, hogy pár lépés, és a lépcsőházban lesznek. Kétségbeesett hangon mondta, hogy "Marci gyere, próbáljunk meg felmenni". Marci nem tudott, szinte nem volt magánál, folyt a nyála. Nem volt más választás felkaptam az ölembe és felmentünk vele. Már nem volt olyan nehéz, na meg hajtott az adrenalin, hogy felérjünk vele. Mire letettem a plédjére a szobámba elvesztette az eszméletét. Közben hívtam Mónit újra, orvos kolléganőjét nem érte el. Aggódott ő is és kivolt, hogy nem tud nekünk segíteni. Aztán egyszer csak mondtam neki, hogy hagyja a kolléganőjét, engedje el ezt az egészet, megoldjuk, végigcsináljuk Marcival amit elkezdtünk, elkísérjük őt. Intézze inkább majd hajnalban az elszállíttatását. 

Marci zihált, rettenetesen kalapált a szíve, közben simogattuk, fogtuk a mancsát. Majd hirtelen elhalkult, s leállt a szíve. Azt gondoltuk, hogy vége. Rettenetesen sírtunk mindketten. Térdeltünk Marci mellett és simogattuk, aztán a szíve újra elindult, a teste nyújtózkodott, a farkát csóválta, mintha valakivel csak találkozott volna. A szőrét felborzolta. Hosszú percekig így ment ez. Én próbáltam őt masszírozni, hogy a görcs oldódjon, vagy nem is tudom micsoda. Simogattuk rendületlenül, ő pedig küzdőtt nagyon. Egyfolytában beszéltünk hozzá, én mondogattam neki egy idő után, hogy "Marci engedd el, jobb lesz ez így neked, engedd el, engedd el....". Nyilván folytak a könnyeim. S egy idő után- nem tudom pontosan megmondani, hogy mennyi idő telhetett el, talán 10 perc- elengedte, megadta magát. Nem indult újra a szíve, végleg elment.  

Hiszem, hogy a szavaknak ereje van. Nagyinál pénteken csináltak gyomortükrözést -csak azért mert aktív ágyon volt- már tök feleslegesen, szombaton már nagyon nem volt jól, összeomlott a szervezete, vasárnap csak ültem mellette s próbáltam a szavakat keresni, láttam nagyon nincs jól, utólag jöttem rá, hogy haldoklott. Elmondtam neki, hogy már nem fogom tudni hazavinni. Abban reménykedtem, hogy talán így már nem fog reménykedni magában, nem fog erősködni azon hogy jól legyen, nem mozgósítja az energiáit, hanem inkább elengedi és átengedi magát a másvilágnak. Az otthona volt a mindene, a Kossuth rádió halk zizegése, a  kutyák ugatása, a papagáj csipogása, az ágya, s a párnái. 3 évembe telt mire azt hiszem megbocsáltottam magamnak, hogy mindezt elvettem tőle, és kórházba vonultunk.

Marcival a 3 hónap alatt nagyi betegségét és halálát játszottuk újra, csak most más lett a vége. Marci itthon mehetett át az örök vadászmezőkre, úgy hogy nem változott körülötte semmi. A plédje a vizilova ott volt mellette, a két szerető gazdijával együtt. Lehet, hogy sokan szívtelennek gondolnak, hogy egy kuyán teszem jóvá nagymamám halálának körülményeit. Én erre azt mondom, meglehet, hogy valóban szívtelen vagyok, annak ellenére, hogy én nem érzem magam annak. Párszor elmerengtem azon, hogy az altatás lett-e volna jobb. Végül oda lyukadtam ki, hogy így volt Marci élete a legteljesebb, a végigjárhatta a saját útját, s mi egészen végig mellette lehettünk, s ez így volt mindenkinek a legjobb.